Réka örömfutása sportkrémes támogatással ezüstöt ért

Egy hét telt el a szekszárdi éjszakai futókaland óta. Székely Réka, a Meru csapat tagja, a Sanyoszistálló versenyzője második lett a Korinthosz nevű futóverseny 40 km-es távján. Érdemes elolvasni a beszámolóját:

„Minden a futóversenyek előtti szokásos szeánszokkal kezdődött: frissítés összepakolása a táskába, fejlámpa feltöltésének csekkolása, rajtszám felinstallálása a rajtszámtartómra, gyors Meru Guard-ozás, hogy sehol se dörzsölődjek ki és indulás a buszhoz, ami átvisz minket a rajtba, Keselyűsre.

A mostanában sajnos egyre inkább vacakoló gyomrom megint megtréfált, ugyanis a rajt előtti rövid bemelegítő kocogás közben éreztem, hogy valószínűleg nem fog benne megmaradni a néhány órával korábban elfogyasztott szokásos, hosszú verseny előtti pizzácskám. Szóval néhány perccel a rajtpisztoly eldördülése előtt végül üres hassal, 2 apró aszalt sárgabarackkal a tenyeremben indultam neki a 4 órásra tervezett kis kalandomra.

40 kilométer volt a táv, amit több, mint egy éve nem futottam (és akkor sem futottam, inkább csak futókirándultam ezeket a terepversenyeket, mivel már nyüglődtem a combhajlító-sérülésemmel). Sokat örömfutottam az elmúlt hónapokban, sokszáz kilométert pakoltam a lábacskáimba és bár a tempóm nagyon komfortzónán belüli és kényelmes volt, abban biztos voltam, hogy a teljesítéssel nem lesz gond. Semmi időnyomás nem volt rajtam, volt egy körülbelüli tervem, hogy 4 órán belül fussak, de fontosabb volt, hogy fájdalom nélkül, viszonylagos élvezettel menjek végig.

Az elejét – mint minden távot, akár egy 400 méteres résztávot is – elfutottam kissé, vitt a lábam, vitt a szívem, simán verettem 5:20 alatti ezrekkel (ez nekem most elég gyorsnak számít). Nyilván tudtam, hogy ez nem fog így menni végig, de az első 12-13 kilométeren, az aszfaltos részen nagyon jól éreztem magam ebben a tempóban. Aztán jött egy kis para két kóbor kutyától és a gát felé vettük az irányt. Kialakult az elején egy boly, pár fiúval tudtunk egy tempót menni, a frissítőpontokon le-leszakadt néha mindig valaki, aztán visszarendeződtünk és mentünk tovább.

A gát iszonyatosan hosszú volt, picit megborultam attól, hogy milyen sok van még hátra, zavart a mögűlem világító fejlámpák árnyékában az imbolygás érzése, rettenetesen nagy koncertrációt igényelt, hogy a vékony keréknyom vájatba lépjek egymás után, picit megfájdult a földúton való egyensúlyozástól a térdem – de ezeket a mikrohisztiket azzal próbáltam orvosolni, hogy mantráztam magamban: minden zavaró tényező elmúlik hamarosan, csak át kell lendülnöm rajta. Sosem futottam még ennyit sötétben, fejlámpával, az egész verseny éjszaka zajlott, az utolsó hosszú futásomnál próbáltam ezt a helyzetet gyakorolni – de a lámpafényben úszó Budapest mégsem az éjszakai szekszárdi gát.

Tudtam, hogy második helyen állok, egy hölgy 26 km után előzött meg – én ekkor voltam épp a kicsit kevésbé jókedvű fázisomban, esélyem nem lett volna visszaelőzni és igazából próbáltam nem is foglalkozni vele. Azért jöttem, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy egy nagyon hosszú, elhúzódó sérülés után tudok még ennyi futni, viszonylag jó érzésekkel és fájdalom nélkül. 10 kilométerrel a vége előtt a lányok úgy kiabáltak utánam a frissítőponton, hogy fél percre van csak a 2. helyezett, nyomjam! De én továbbra sem tudtam és akartam nyomni, hiszen még a táv negyede és egy hegymászás várt rám.

A fejlámpám 32 kilinél bemondta az unalmast (lecke magamnak: nem a legnagyobb fokozaton kell reflektorozni vele végig, ha már lehet a fényerősséget szabályozni), úgyhogy kiskezemben a telefonommal világítottam, amíg le nem értem lakott területre. A hegymenetbe sokat belesétáltam és kicsit aggódtam, hogy nehogy eltévesszem az utat, mert teljesen szét volt szakadozva a mezőny. Szerencsére megtaláltam a jó irányt és jó erőben verettem lefelé a hegyről a befutó felé. A cél előtt párszáz méterrel, a ponton mondták, hogy második vagyok. Nem értettem, ez hogy lehet, de boldogan, mosolyogva értem a célba: 3 óra 51 perc alatt. Az időcél is teljesült, de ami a fontosabb: tényleg jó érzésekkel, jó erőben (a végén még simán sprintelgettem) értem be, az már csak hab a tortán, hogy úgy jött ki, hogy ez egy második helyet is ért. Az előttem lévő hölgy valahogy eltévedt, így valójában inkább harmadik helyre sorolom magam, de a célkapun tényleg én értem be előbb.

Boldog vagyok és büszke magamra – nem is annyira a számszerűsített, mérhető eredményre, mint arra, hogy tényleg az igazi célom elértem és a fájdalommentes hosszútávfutás újra megtapasztaltam.

Amit megtanultam ezalatt az elmúlt időszak alatt, hogy az edzések mellett a regenerációra is kell figyelni: ebben az időszakban szoktam rá a Meru bemelegítő és edzés utáni, regeneráló, hűsítő sportkrémeinek használatára is a hengerezés, a nyújtás és a jóga mellett.