Pokoli rosszulléte ellenére is bronzérmes lett Filó Edit

Filó Edit, a Meru csapat tagja Egyiptomban edzőtáborozott és ha már ott volt, elindult egy futóversenyen is. Iszonyatos betegség csapott le rá a verseny előtti éjjelen, így is harmadik lett, de eldöntötte, ilyen állapotban soha többé nem indul verseny. Olvassátok versenybeszámolóját:

„Múlt héten ért véget a tíz napos edzőtábor Dahabban, amin részt vettem. Nyíltvízi úszás, futás állt a középpontban (napi két edzés), ezenkívül voltak sivatagi túrák, néhány egyiptomi nevezetességre is jutott idő, hogy megnézzük. Az ott töltött idő alatt a Cairorunners csapata szervezett egy 10 km-es versenyt, amire elég körülményesen, de sikerült végül nevezni. Negatív PCR teszt és versenyzői engedély volt a feltétele az indulásnak, ennek ellenére is pár száz főre duzzadt a verseny létszáma. Nagyon izgatott voltam, hogy öt hónap után újra rajthoz állhatok, tudtam, hogy jó formában vagyok, fejlődtem az elmúlt időszakban.

A megmérettetés előtti este jó hangulatban telt, korán lefeküdtem, hogy kipihenjem magamat.

Éjjel kettő körül megtörtént a rémálom, erősen görcsölni kezdett a hasam, pár perc múlva hasmenésbe fordult át a fájdalom. Másfél óráig ki sem tudtam mozdulni a fürdőszobából, majd elkezdtem hányni is egyidejűleg.

Pár óra alatt gyakorlatilag minden szilárd és folyékony tápanyag kijött belőlem.

Reggel ötkor kaptam gyógyszert (széntabletta) az egyik csapattárstól, bíztam benne, hogy gyorsan hat és legalább a folyadékot tudom pótolni.

Reggel hétig próbálkoztam, de ahogy megittam egy kicsit vizet, rögtön kihánytam.

Negyed nyolckor jött értem a kocsi, ami a versenyre vitt, nyolckor volt a rajt, elengedtem, tudtam nem futhatok kiürült testtel.

Egy másodperc alatt felülírtam a döntésemet, arra gondoltam a verseny rajtjának pillanatában fogom eldöntöm indulok-e.

Bemelegítésre nem jutott időm, 7:55-ig mosdón voltam, gyorsan kipróbáltam, milyen érzés futni, mivel semmilyen fájdalommal nem járt a mozgás, elindultam a versenyen.

Rögtön emelkedővel kezdődött a pálya, körülbelül 300 méter után kiszáradt a szám, de annyira, mintha vattával telenyomták volna.

Emlékeztem, hogy 3.5 km-nél lesz az első frissítőpont, addig kell kibírnom.

Fokozta az élményt, nehézséget, hogy a pálya 70%-a sivatagban volt, homokos emelkedőket kellett megfutni, óriási szél volt, szembe, szájba, gyakorlatilag mindenhova befújta a szél az apró szemű homokot.

Sikerült vizet venni magamhoz, szerencsére fél literes üvegben kaptuk, így magammal vittem, körülbelül kilométerenként öntöttem a számba öblögetni. 6 km-ig a második helyen futottam, minden lépése fájt, nehéz volt, tudtam, hogy tudok gyorsabb lenni, de nem engedte a lábam.

Utolért a harmadik helyen futó női versenyző, egy bollyal futott, csatlakozni akartam, de fizikailag képtelen voltam rá, folyamatosan lassultam.

8 km-nél teljes mélypont, ki akartam állni, ekkor láttam, hogy nagyjából  400-500 méterrel a negyedik előtt járok, így nem engedtem el a dobogót, harmadik helyen sikerült célba érkeznem. A pálya pontatlan volt, 1.2 km-rel hosszabb lett a táv.

Két barát várt a célban, ez volt a szerencsém, nagyon rosszul lettem, rázott a hideg, elgyengültem, hazavittek kocsival.

A díjátadó ünnepséget nem vártuk meg, utólag kiderült, hogy pénzdíjas verseny volt (erről nem tudtam), a szervezők aznap este elhozták a hotelbe az 1000 egyiptomi fontot, amit a harmadik helyezésért nyertem.

A betegség, ami rám tört "fáraó átka" névre hallgat, pár nap a lefolyása, mára teljesen kihevertem.

A verseny egyetlen pillanatát sem élveztem, ezt érdekes volt megtapasztalni.

Ami nagyon kedves emlék, hogy minden kilométert jelző táblánál annyi teve állt, ahányadik kilométernél jártunk éppen, illetve bámulatosan szép lagunában volt a befutó.

Az idő megszépítette a versenyt, szívből örülök, hogy ilyen állapotban is megfutottam a harmadik helyet, ami biztos, hogy ilyen állapotban nem indulok versenyen soha többé.

Köszönöm a csapattársaknak, a páromnak, illetve a Meru Sportcare-nek a támogatást.”