„A középszerű dolgok nem nekem valók, ezt tudom. Valamint azt is, hogy volt, amikor csak a fájdalom, szenvedés mezsgyéjén lépdelve voltam csak képes fejlődni. Ezzel szemben már visszafogottabb vagyok, jobban odafigyelek magamra.
A versenyszimulációs edzés után mégis valaki megkérdezte:
- Megérte az utolsó csepp vérig?
- Igen, mert fejlődtem, több lettem általa.
Hogyan lehet két leszakadt tenyér esetén több valaki?
Tanultam. Alázatosabb lettem. Megtanultam, hogy az, amit szeretnék és ahol tartok, az nincs egy szinten. Alázatra tanít, mert az ilyen életközeli események adják meg az igazi fejlődés útját. Ezzel adsz új irányt személyiségednek. Hiába voltak fiatalabbak, idősebbek, erősebbek vagy éppen vékonyabbak, egyik sem számított. Az sem számított, hogy a karom, hátam és az akadályt leküzdő gondolkodásom is már kezd felnőni a feladathoz.
De a tenyér nem. Egy fogaskerék. Az egyik legfontosabb ebben a gépezetben. Így, ha végig futom újra és újra a pályán teljesített 70%-ot, akkor csak a felismerés marad minden hasonlítgatás nélkül. Én idáig jutok most. Én vagyok itt, a mostban, aki kéri, hogy vágják le a 3. szalagot a csuklójáról. Az utolsó próba lehetőségét, mert már nem bírja megfogni az akadályt.
Feladtam, de nekem ez a fejlődés. Nemet is meg kell tanulni mondani, mert gyakran az visz előrébb.
Leszakadt tenyerek, vér, sikertelen próbálkozások, küzdelmes pillanatok, felismerések, elismerések, na, pont ez az amiért ennyire szeretem a sportot – és aminek köszönhetően egyre közelebb kerülök önmagamhoz…”