223 kilométeren is kellett a Meru a bronzéremhez

Fűrész Edit, a Meru csapat tagja, a Sanyoszistálló futója Csoma Enikővel együtt párban teljesítették az Ultrabalaton 223 kilométeres távját. Edit informatív, tanulságos és helyenként humoros beszámolója futóknak és nem futóknak egyaránt sok érdekességgel szolgál.

„A jól sikerült tavalyi páros Ultrabalatonon felbuzdulva idén is hasonló teljesítést terveztem. Kicsit muszáj volt változtatni, és a vírus sem kímélte ezt az eseményt sem, de Tomi összeboronált minket Enikővel, és úgy gondolom, hogy ezzel nem csak ismét egy szuper páros élményt nyertem, hanem egy szuper csajt is!

Augusztus végéig még azon aggódtunk, hogy vajon megtartják-e a London Maratont, mert akkor mégiscsak azt kellene választanom ezen a hétvégén, de miután az eldőlt (hogy nem lesz), már csak amiatt kellett izgulni, hogy az UB megrendezésre kerül-e vagy sem. Bár készültünk lelkesen, lelkileg, fizikailag és technikailag egyaránt alaposan, nem tudtam megmondani, hogy annak örültem volna-e jobban, ha elmaradt volna a verseny, vagy annak, ha túllennénk rajta. Utólag persze örülök, hogy megtartották és futhattunk, mert ha nem is volt simaliba, azért összességében mégiscsak rendben ment minden.

Az idei versenyen először rajtoltak külön az ultrások (egyénik, illetve a 2-3 fős váltók számítanak ide): nyugalom szempontjából mindenképpen jó volt ez a változat, de egyben szokatlan is volt a sokkal ritkább mezőny, hiányzott kicsit a nyüzsgés, a mindenméteres UB-hangulat. Külön mázli volt, hogy így mi a csapatokat nem kímélő éjszakai esőt megúsztuk.

Előzetesen úgy terveztünk, hogy a lehető legegyformább mennyiséget futjuk mindketten, nem akartunk nagyon hosszú szakaszokat futni, hogy fejben egyszerűbb legyen (igen, mi inkább elindulunk még egyszer, minthogy hosszút kelljen egyben menni), és a taktika is szempont volt a szakaszok felosztásánál, ha már egy emelkedő-imádó és egy lejtő-imádó került egy csapatba.

10-15 km-es etapjaink voltak, az elején és a végén rövidebb szakaszokkal. Egészen Zamárdiig sikerült is tartanunk a tervet, ott volt egy kis megtörés előbb Enikő, majd az én részemről (szerencsére nem egyszerre), de felálltunk, sőt, rugalmasan átalakítottuk a kör végét, és inkább szakaszonként, azaz kb. 5 kilométerenként váltottunk az utolsó 30 km-en, hogy a lehető legkellemesebben fussuk be magunkat a célba.

Igaz, közben volt pillanat, amikor nem volt biztos, hogy be tudjuk fejezni a versenyt, de ennek elmúltával már csak az volt a cél, hogy beérjünk. Sokkal jobban bántuk volna, ha kiállunk (hiszen akár még pihenni is lett volna bőven időnk), mint ha akár utolsónak is érünk be.

Ez a nehézsége ezeknek a hosszú és nem önálló versenyeknek: bármikor történhet bárkivel valami! és egyben ez az izgalmas szépsége is: simán benne van a pakliban, hogy egy kis pihenővel tovább tudunk menni, fel tudunk támadni, ki tudjuk egymást segíteni.

Nem lettünk volna viszont ilyen jók a fiúk nélkül: a támogatásuk, a bátorításuk, a szurkolásuk, a helyzetjelentésük, az autós kíséretük, a kiszolgálásuk, a combunk beálltakor a jó Meru regeneráló SOS-es és magnézium spray-s izomlazító masszírozásuk, az estébe forduló szakaszokon a biciklis kíséretük nélkül.

És mindenünk fájna a kidörzsölődéstől, ha nem kentünk volna alaposan Meru Guardot magunkra. A futás utáni regenerációt pedig a Help gyorsította.

223 km-en bármi megtörténhet, ennyi idő alatt rengetegszer fordulhat az állás, mint ahogy fordult is: voltunk az első 4 pozíció mindegyikén, izgalmas csaták árán, nem is egyszer a verseny során.

Végül 20 óra 42 perc 44 másodperces idővel mi lettünk a harmadikok a női párosok között, és bizton állíthatom, hogy mi voltunk a legalacsonyabbak, de az egyik legboldogabbak is a dobogón!

Óriási köszönet a fiúknak: Ákosnak és Lackónak, és edzőinknek, Sanyosznak és Tominak (aki biciklizett is velünk jó pár kilométert)! És végtelenül hálásak vagyunk a feltöltő és erőt adó távszurkolásért!

Az pedig, hogy ott lesz-e 2021-ben a SETE nevű női páros az UB-n, egyelőre a jövő zenéje.”